Várakozás

„Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

                                                     Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött. Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire.”
 (Márai Sándor: A négy évszak – December)

* * *
Odahaza reggeltől estig dolgozott mindenki. Mikor pedig ünnep volt, mindenki ünnepelt. Édesanyámék öten voltak testvérek, nagybátyáim, nagyszüleim mind gazdálkodtak: mindig volt ló, tehén, juh, így mindig volt tennivaló. Ha nagyapámat megkérdezték volna karácsonyeste ugyan miért megy hátra, hogy az állatokat ellássa, hogy dolgozzon, erre ő méltatlankodva biztosan azt mondta volna: "Fiam, én nem dolgozom, én élek, ez az én életem." A nyolc munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás idegen volt a régi ember számára. Persze mindennek megvolt a maga ideje: vasárnap szépen felöltöztek, elmentek a templomba. Ugyanolyan igényességgel, odaadással, nyugalommal pihentek és ünnepeltek, mint ahogy vetették a gabonát, kapálták a pityókát és kaszáltak a réten. És amikor a mezőn dolgoztak, áhítattal, imádságos lélekkel végezték a munkájukat - megvolt minden mozdulatnak az ősi szépsége, szerepe. (Részlet Böjte Csaba: Zarándoklat az Atyai házba c. könyvéből)