Reggel nálunk...minden út a kecskéhez vezet...
A kezdetek....
Hivatalosan csak egy egyszerű lakatos volt nagyapám, de állatszeretete mégis odáig repítette, hogy nyugdíjas korára a miskolci Állatkórházban segédkezett műtéteknél, vizsgálatoknál.
Kiskoromból rengeteg emléket őrzök róla, s mindet tudom valamelyik általa tartott állathoz kötni. Ami számomra meghatározó volt, az a lovakhoz fűződő kapcsolata. Még igen kicsi voltam, de már felültetett a ló hátára.... Halála előtt egy díszostort ajándékozott nekem, mintha valami vándorbotot adott volna tovább, és valóban így lett.
Nagymamámmal leélt életük során egyetlen egyszer indultak nyaralni (a gyerekeik meglepték őket), nem is messzire csak Miskolcról Hajdúszoboszlóra. Minden el volt intézve, megoldott volt az állatok etetése-itatása. Nagyapám mégis 2 nap után hazavágyott: "Mama, én ezt nem bírom itt, menjünk haza..." És hazamentek:) Többé senki nem lendíthette ki azokból a hétköznapokból, amikre neki szüksége volt.
Vándorbot... mióta kertünk és állataink vannak én is elértem ezt az "állapotot", lehet, hogy beteges, de itthon érzem magam jól és nem szívesen megyek be a városba, nehezen mozdulok ki. Itthon van az megingathatatlan biztonság, boldog lét. Legkisebb gyermekünk is érzi ezt, aki hatalmas állatszeretettel rendelkezik. Vándorbot tovább adva...:)
 |
| Öregségére még "megbírkózott" egy pónival |
 |
| A lovak szeretete nálam is folytatódott |
 |
| Na, és a kecskék.... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése